A bezi evangélikus templom rövid története
A Bezi Evangélikus Egyházközség Magyarországon egyike a legrégebbi gyülekezeteknek.
A reformáció századában, az 1500-as években keletkezett. Az akkor buzgó földesurak és jobbágyok az Isten háza mellé azonnal iskolát is állítottak.
Az ellenreformáció, majd pedig a németek pusztítása teljesen megsemmisítette a falut, amelyet a szorgalmas lakosság az eredeti helyétől 2-3 kilométerre a mai helyen épített újjá.
A feléledés után a gyülekezet első lelkésze Pápai István volt, majd Perlaki Gábor lett az utódja. Az ő lelkészi szolgálatához tartozott a gyülekezet újjászervezése és a templom építése. Az épület mindössze egy év alatt készült el 1787-ben. A mai templom 1836-ban nyerte el végleges formáját, amikor megnagyobbították és tornyot építettek rá. Azóta többszöri felújításon esett át, de változatlan formában szolgálja a bezi evangélikus hívek hitéletét.
Az evangélikus gyülekezet a téli hideg időben korábban a lelkészlakás gyülekezeti termében, majd pedig az egykori iskolában tartotta istentiszteleteit és közösségi alkalmait. Ezek az épületek a XX. században politikai okokból több alkalommal is gazdát cseréltek, jelenleg nem az egyházközség tulajdonában állnak.
2015-ben készült el gyülekezetünk új közösségi tere az Imaház, mely a település központját díszíti és megfelel a legkorszerűbb igényeknek, legfőképpen pedig téli istentiszteleteinknek ad otthont. Alkalmainkat vasárnaponként fél 10 órakor tartjuk, s minden hónap negyedik vasárnapján este 18 órakor családi istentiszteletre várjuk testvéreinket.
Az egyházközség évszázadok óta társulásban működik az enesei közösséggel, 2020-tól pedig a mérgesi és bodonhelyi evangélikusok is csatlakoztak hozzá. Így a hivatalos neve: Bezi-Enesei és Mérges-Bodonhelyi Társult Evangélikus Egyházközség.
Az 1786-os újjászerveződés óta – amióta ismerjük gyülekezetünk történetét – 14 lelkész szolgált az egyházközségben. A jelenlegi lelkipásztor a harmadik leghosszabb ideje szolgáló és helyben lakó lelkész.
Evangélikus jelképünk a Luther-rózsa
A logók, reklámképek világában élő XXI. századi ember – még ha lutheránus vallású is – alig figyel fel ma már arra a tényre, hogy nekünk evangélikusoknak is van egy jelképünk, „logónk”, amely egyházunkat már évszázadok óta jelképezi.
János Frigyes választófejedelem ajándékozott Luther Mártonnak egy pecsétgyűrűt. A középkorban általánosan elterjedt volt, hogy bizonyos társadalmi rangú személyek, levelüket aláírásuk mellett, pecséttel is hitelesítették. (A hétköznapi emberek akkoriban döntő többségben még írástudatlanok voltak.) A pecsét viaszba mártott lenyomatával zárták le a levelet. A pecsétet leggyakrabban gyűrűn hordták, innét ismert a pecsétgyűrű, amit jellemzően férfiak viselnek ékszerként ma is. A választófejedelem Lutherra bízta a pecsét megtervezését, amit az ő kívánsága szerint készítettek el.
Így jött létre egy arany színű gyűrűben, kék háttér előtt, a zöld levelű, fehér rózsa, melynek közepében egy piros szív van fekete kereszttel. Mi, evangélikusok általában nem ragaszkodunk színes egyházi jelképekhez, ez a kis rózsa mégis egyházunk szimbólumává vált, mely gyakorta megjelenik templomok, imaházak homlokzatán, gyászhirdetések sarkában, vagy újabban evangélikus internetes felületek logójaként. Több magyar település címerében is jelen van a Luther-rózsa, ami nyilván a tartós és erős evangélikus jelenlétre utal. Megyénkben ilyen települések például: Bezi, Kajárpéc, Malomsok, Mórichida, Sobor, Tényő és Vadosfa. A Luther-rózsáról számtalan kis versike is született, melyet nagyanyáink korában lelkes rigmusokban skandáltak a gyerekek: „Rózsákon jár Krisztus híve,/Ha keresztet hordoz szíve.” Egyházunk emblémája azt hirdeti: akkor leszünk igazán boldogok, ha szívünkbe fogadjuk a keresztet. Földi életünk is a rózsa szépségéhez hasonlóan múlandó. De vár reánk a mennyei boldogság, amely végtelen, amint a Luther-rózsát körülfogó gyűrű is a végtelenséget jelképezi.